Tartalomjegyzék

Liszt: Don SancheLiszt: Don SancheLiszt Ferencre, a világhírű művészre egy ifjúkori operájával, a Don Sanche-sal, és egy időskori passiójával, a Via Crucis-szal emlékezett meg a fesztivál. Ugyanezen a napon nyílt meg a fesztivállal kiváló kapcsolatokat ápoló Miskolci Galériában a grafikai triennále. Fesztiválnapló plusz: interjú a Don Sanche rendezőjével Julia Glass-szal.

Képgaléria »

Liszt: Don Sanche, avagy egy opera születésének margójára

Liszt Ferenc (1811–1886) 1824-ben, 13 éves korában kapott megbízást a Párizsi Királyi Zeneakadémiától egy opera megírására. A fiatal zongoravirtuóz 1823 decemberében érkezett a francia fővárosba, de jól ismert okokból a konzervatóriumba nem nyert felvételt. Édesapja, Liszt Ádám (1776 – 1827) azonban nem hagyott fel a csodagyerek “kis Litz” pályájának egyengetésével. Liszt Ádám volt az, aki ragaszkodott az opera megrendeléséhez. Ferenc zongoraelőadásait a Mozartéhoz hasonlították, logikus volt tehát, hogy a következő lépésben operát szerezzen. Hogy tejesen a fiatal Mozart nyomdokaiba legyen szorítva.

Valószínűleg Liszt tanára, Ferdinando Paër (1771 – 1839) ajánlása alapján az Emmanuel Théaulon és de Rancé kettős írta a librettót. Az „egyfelvonásos meseopera” cselekménye igen kevéssé izgalmas és nem bővelkedik ihlető eseményekben és drámai fordulatokban egy fiatal fiú számára.

Don Sanche és Elzire – Byoung-Nam Hwang és Ana Maria PintoDon Sanche és Elzire – Byoung-Nam Hwang és Ana Maria PintoCselekmény:
Don Sanche lovag reménytelenül szerelmes Elzire hercegnőbe. A hercegnő viszont egy aragóniai lovagot szeret. A történet azzal kezdődik, hogy parasztokat és nemeseket ismertetnek meg a szerelem csodálatos kastélyával. Amikor Don Sanche is be akar lépni a kastélyba, az Apród megállítja. Csak egymást szerető párok léphetnek be a menedékhelyre. Alidor, a kastély ura, elmondja Don Sanche lovagnak a kastély történetét, és hogy miért építette fel a szerelem templomát. Alidor varázsló is, és beszél Don Sanchénak Elzire jövőjéről. Amikor Elzire és komornája, Zelise a vad vihar elől a szerelem kastélyában próbál menedéket keresni, az Apród nem engedi be őket. Elzire elutasítja az Apród ajánlatát, hogy Don Sanchéval, mint a párjával lépjen be a kastélyba.

Alidor csellel próbál segíteni Don Sanche lovagnak. Felölti Romulade lovag alakját, és párbajra hívja Don Sanchét. A halálos sebet kapott Don Sanche szerelmet vall Elzire hercegnőnek. A hercegnőt mélyen meghatja a vallomás és a legteljesebb szerelemre lobban Don Sanche iránt. Romualde gyorsan leveti álruháját, és visszaváltozik Alidorrá. Meggyógyítja Don Sanchét, és az új pár a nemesek és pásztorok hatalmas éljenzése mellett belép a szerelem kastélyába.

Az opera világpremierje 1825 október 17-én, hétfőn volt, 5 nappal Liszt 14. születésnapja előtt. Adolphe Nourrit énekelte “Don Sanche” szerepét, a karmester pedig Rodolphe Kreutzer volt. A további szerepekben Prévost úr és Grassari asszony, Jawarek, Frémont és Sèvres léptek fel. A kor szokásának megfelelően az operaelőadást balett egészítette ki (Gardel Dansomanie című jelenetével, amelynek zenéjét Méhul szerezte). A bemutatót még három előadás követte, majd az opera lekerült a Párizsi Opera színlapjáról.

Kritikák

“Ezt a munkát elnézően kell megítélnünk”. Az “Almanach des Spectacles” (1826) ezen megállapítása jól jellemzi a bemutatót követően megjelent kritikákat. Valószínű, hogy mivel Lisztet első párizsi koncertje után Mozarthoz hasonlították, a közönség várakozásai túlzottak voltak. Ha viszont Lina Ramann – évtizedekkel a premier után íródott (!) – kritikáját olvassuk, az a benyomásunk támad, hogy a bemutató óriási siker volt.

“Az előadás végén határtalan volt az ünneplés; a közönség féktelenül hívta vissza kedvencét és Nourrit-t, a főszereplőt. Majd az utóbbi, egy magas, tekintélyt parancsoló alak túláradó szeretetteljességgel karjaiba vette a fiatal komponistát, aki tizennégy éves korához képest is kicsi volt, és körbehordozta a közönség szűnni nem akaró ünneplése közepette.”

Don Sanche a huszonegyedik században

Számos (tudományos) értekezés született arról, vajon a „Don Sanche” Liszt saját alkotása-e, vagy annak nagy része tanára, Paër munkája. Egyes kommentátorok úgy vélik, hogy a hangszerelés jórészt a karmester, Kreutzer műve. Ha áttekintjük Liszt Ádám és Carl Czerny levelezésének erre az időszakra eső részét, az idősebb Liszt leveleiben azt olvassuk, hogy „[az opera] áriák, kettősök és kórusok komponálását Ferenc majdnem befejezte 1824-ben. Csak a hangszerelés és a recitatívók hiányoznak.”

A karmester: MD Nicolaus RichterA karmester: MD Nicolaus Richter2011-ben számos lehetőségünk van arra, hogy megismerkedjünk Liszt egyetlen fennmaradt operájával. Nagyon izgalmas projektnek ígérkezik a Miskolci Operafesztivál és Bayreuth város közös produkciója. Nicolaus Richter, az előadás karmesterének kezdeményezésére, Bayreuth városa megbízta Gerhard Krammer osztrák zeneszerzőt, hogy komponálja újra az opera recitatívóit. Hogy miért? Nyilvánvaló, hogy az opera elemeinek egymásutánja (recitatívó – ária, stb) a hagyományra épül. Emellett tükröződik benne Liszt életművének egy nagyon fontos eleme: zeneszerzőként egész életpályája során avantgárd volt, támogatta a fiatel zeneszerzőket, és egész életében segítette az akkori kortárs zene megismertetését a közönséggel. Így a recitatívók újrakomponálása egyben tiszteletteljes főhajtás is Liszt Ferenc előtt a mai zene nyelvén.

Gerhard Krammer úgy változtatta meg a hagyományos recitatívókat, hogy nem énekhangot használ a szöveghez, hanem beszédet ad az énekesek szájába. Így a drámai sodrás a zenekari hangszerekre tevődik át. A világos és könnyen megjegyezhető motívumok használatával a zeneszerző nemcsak a szereplőt jellemzi, hanem drámai feszültséget teremt a cselekményben is.

A második rész nyitójelenetében van egy rövid közjáték (intermezzó), amely szó és zene nélküli némajátékra ad alapot a szereplőknek. A kortárs részek úgy olvadnak egybe az eredeti darabokkal, hogy belőlük kitűnik a 19. és 21. század zenéjének egymást feltételező együttélése.

Az elsőként Miskolcon bemutatott koprodukciós előadás ennek a ritka opusznak egy újabb premierjét is jelenti. Először történik meg, hogy a Gerhard Krammer által kritikailag szerkesztett partitúra, minden rendelkezésre álló történeti forrással együtt nyomtatásban is megjelenik a Grazi Zeneművészeti Egyetem és a raidingi Liszt Ferenc Társaság (Franz Liszt Assotiation Raiding) (Eduard és Johannes Kutrowatz), valamint a Lisztomania Burgenland 2011 támogatásával.

A Bátor Tamás kezdeményezésére a Don Sanche előadása a Miskolci Operafesztiválon jelentős mértékben járul hozzá ahhoz, hogy újra felfedezhessük Liszt Ferenc egy szinte ismeretlen arcát. (Gerhardt Krammer, a bemutató zenei főmunkatársa)

Az előadás szórólapja (doc »)

A Don Sanche Bayreuthban (az előadás német nyelvű honlapja) »

Sajtóvisszhang:

El a kezekkel! (Revizor) »

Liszt kétszer (Fidelio) »


 

Fesztiválnapló plusz: interjú a Don Sanche rendezőjével

A szerelem gyerekszemmel – Julia Glass a Don Sanche rendezője

– Liszt 13 évesen írta a Don Sanche című operát, amely az egyetlen a hatalmas életműben. Hogyan jött az ötlet, hogy egy ilyen különlegességet vigyen színre?
– Az ötlet Katherina Wagneré, a Bayreuthi Ünnepi Játékok vezetőjéé, akinek két workshopján volt szerencsém részt venni korábban. Miután tavaly megnézte Boris Blacher „Abstrakter Oper Nr. 1” című operájából készített rendezésemet a berlini Hebbel Színházban, az előadás után – a maga közvetlen módján – egyszerűen azt mondta: „Jövőre Bayreuthban bemutatjuk Liszt egyetlen operáját, és ezt te fogod rendezni.”

Julia GlassJulia Glass– És egy ilyen felkérésre nem lehet nemet mondani.
– Hát nem… Csak ezek után szembesültem fokozatosan a produkció összetettségével – a magyar, az osztrák, a szlovák közreműködőkkel –, azzal, hogy lesz egy bemutató Miskolcon is… Katherina Wagner végigkövette a produkció születését, ő látta el a hivatalos megnevezés szerint a rendezői felügyeletet, én inkább tanácsadónak, segítőnek mondanám.

– Mi izgatta ebben az anyagban? Egy csodagyerek – egyetlen – operájában?
– Éppen ez. Egy gyerekre ráerőltetnek egy témát: írjon operát a szerelemről. Nem a szerelemről általában, hanem a párkapcsolatokról, arról, hogy életre szóló hűséget esküsznek egymásnak olyanok, akik szerelemből házasodnak – tipikusan 19. századi gondolat ez, ami egy meghatóan patetikus mesébe van csomagolva. A szinte még gyerek Liszt, aki zongoristaként, csodagyerekként bepillantott a szalonok világába, láthatta, hogy ezekben a körökben szép számmal vannak olyanok, akik nem sokra tartják a hűséget.

– Ezt a nézőpontot választotta a rendezéshez.
– Az érdekelt, hogyan lehet megérteni és megmutatni azt a naivitást, ahogyan Liszt a szerelemről mesél, ahogyan ő gyerekszemmel ezt láthatta. Igyekeztem megőrizni ezt a naivitást egy bizonyos fájdalmas pontig, a ráismerés pillanatáig. A mű minden naivitása ellenére azt gondolom, hogy az utazó csodagyerek sok mindent megértett a felnőttek világából.

Bátor Tamás és Julia Glass a bemutató utánBátor Tamás és Julia Glass a bemutató után– Miért nem az „eredeti” helyszínen játszódik az ön Don Sanche-a? Miért egy vásári bódéban?
– Ma már életidegen lenne egy olyan mesebeli helyszín, egy kastély, ahol egymásnak örök hűséget fogadott párok élnek boldogan. A vásári bódé egyfajta látványosság, ahová – akár egy partira –, ellátogatnak a párok. Olyan „közterület”, ahol nagyon illedelmesen zajlik minden. Ez az a kulissza, a hétköznapi párocskák hétvégi látványossága, amely előtt egy nagy szerelemi történet, a mese zajlik: a jéghideg Elzire hercegnő – némi varázslói közreműködéssel – szerelemre lobban az epekedő Don Sanche lovag iránt. Elzire és Don Sanche szintén örök hűséget fogadnak egymásnak, és boldogan éknek majd, amíg meg nem halnak...

– Az új párt kiállítási bábukról levett magyar ünnepi népviseletbe öltöztetik. Miért?
– Az alapgondolatunk az volt, hogy Don Sanche és Elzire olyan pár, akik példaképként, mintaként állíthatók mindenki elé. Azzal, hogy ilyen különleges ruhába – történetesen magyar népviseletbe – öltöztetik őket, és egyből egy balkonra kell állniuk, ahonnan protokolláris gesztusokkal integetnek az őket ünneplők felé, kiemeltük őket a hétköznapi ruhákba öltözött tömegből. Ők lesznek a közösség új vezetői. Ez az a fájdalmas pont, ami túlmutat a gyermek Liszt naiv nézőpontján: abban a pillanatban, hogy megszületik a valódi szerelem, a szerelmesekből példaképet csinál magának a közösség. Az egymásért küzdő, szenvedélyes szerelmesekből merev, babaszerű alakok lesznek. A valódi szerelem a beteljesülés pillanatában meghal (megölik), valamiféle (hamis) pátosz marad belőle csupán.

– Mi a produkció további sorsa?
– Július 7-én és 8-án játsszuk Bayreuthban, ugyanezzel a szereposztással. Két napom lesz a miskolci verzió átrendezésre, hiszen a város patinás kulturális központjának hatalmas termében nincs forgószínpad, mások a világítási lehetőségek. A továbbiakat még nem tudni… De előbb legyünk túl Bayreuthon! Nagy kihívás ez, sok izgalom, és persze nagyon nagy öröm.


 

Via Crucis – passió az evangélikus templomban

Via Crucis a belvárosi evangélikus templombanVia Crucis a belvárosi evangélikus templombanA Via Crucis, A kereszt útjának 14 állomása, kórusra és szólistákra – orgona- vagy zongorakísérettel – Liszt Ferenc 1879-ben befejezett passiója. Az idős mester egységes, tervszerű és tömör alkotását életében nem mutattak be – először 1929 nagypéntekén adták elő a budapesti Belvárosi plébánián.

A tizenöt tételes, bevezetésből és Krisztus szenvedéstörténetének tizennégy stációjából álló művet a Stuttgart-i Hochschule és a Stuttgart-i Filharmónia Kórusa hozta el a Miskolci Operafesztiválra – a Belvárosi evangélikus templom miliőjéhez alakított, egyedien, szcenírozott formában, Jun Bouterey-Ishido zongorakíséretével.

A rendező, Lars Franke a férfi- és a nőikart a darab tematikus tételei szerint mozgatva kívánta érzékeltetni a szenvedéstörténet egyes fejezeteit, amelyet az elbeszélő, a színeket leíró „Festő” monológjai foglaltak keretbe. Finoman, alig jelzésszerű látványelemekkel, de világosan egyértelművé téve a történet egyes szereplőinek jellemét. Viszont tudva, hogy a keresztút misztériuma megfejthetetlen. Hiába próbáljuk megfejteni a titkot, hiába beszélünk arról, amit látunk, magyarázat nincs. A darab „Festőjének” vászna üres, tiszta marad – ám a közönség, ha érzékelte Liszt finom jelzéseit, elemelkedett…

Az előadás eredeti szövege német nyelven (doc »)

Sajtóvisszhang:

Liszt kétszer (Fidelio) »


 

Fesztivál mindenkinek!

A Szent Ferenc Kórus koncertjeA Szent Ferenc Kórus koncertjeFesztivál a fesztiválban – Kurt Weil Koldusoperája apropóján Koldusopera-fesztivál volt a Városház téren, ahol a miskolci Verdi-évre utalva népszerű Verdi-áriák előadása is várta a közönséget. Az estet a Miskolci Ütősök koncertje zárta.

A Minorita templomban a Szent Ferenc Kórus Liszt kórusművekkel emlékezett a zeneszerzőre.

Az I. Nagyavasi Bortúrán minden érdeklődő előtt nyitva álltak az avasi borpincék.

 


 

GrafiTri – a XXV. Grafikai Triennále a Miskolci Galériában

b_400_350_16777215_00_images_stories_szek_aktualis_kat_feszt_naplo_2011_grafitri-.jpgA "Bartók + Verdi 2011" idején, június 11-én nyílt meg a Miskolci Galéria hagyományos rendezvénye, a XXV. Grafikai Triennále. A tárlat megnyitójára Bátor Tamást, a fesztivál igazgatóját kérték föl. (Köszöntőjét távollétében Koncz Károly előadóművész olvasta fel a Művészetek Házában tartott megnyitón.)

A köszöntő szövege:

Bartók: „Ha én keresztet vetnék, ezt mondanám: a természetnek, a tudománynak, a művészetnek a nevében…” (Ámen)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Számos művészeti ág találkozik ezekben a napokban Miskolcon, de a legfontosabb a grafika és a zene. A patinás, ötven éves múltra visszatekintő képzőművészeti találkozó, a Miskolci Grafikai Triennále és a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál.

Nem először találkozik a két intézmény ebben a nyári időszakban. Nem először keressük a párbeszédet művészek és művészetpártolók, hiszen a Miskolci Galériának és a Miskolci Operafesztiválnak több közös rendezvénye volt az elmúlt évtizedben. Számos alkalommal kerestük a lehetőségét annak, hogy a zene és a képzőművészet kapcsolatát kiállításokkal, közösen rendezett művészeti rendezvényekkel tegyük kézzelfoghatóvá.

A művészet hívószava a kapcsolat. Kapcsolat az előadó és a közönség, a képzőművészeti alkotás a tárlatlátogató és a néző között. Ezeket a kapcsolatokat ápolnunk kell, mert ha nincs együttműködés, magunkra maradunk. Ha a kapcsolat nem születik meg, akkor nincs művészet…

A zene és képzőművészet kapcsolata, mondhatni, öröktől fogva él– gondoljunk a színházra, amely nem létezhet a látvány nélkül. A színházi embereknek szükségük van a képzőművészekre, akik a maguk módján nemcsak illusztrálják, hanem képekbe fogalmazva mondják el azt, amit a zeneszerző megálmodott, amit a rendező a maga szempontjából megfogalmaz és színpadra állít, kiegészítve egymás munkáját. Gondoljunk csak a nagy díszlettervezőkre: Oláh Gusztáv (kétszeres Kossuth-díjas magyar operarendező, jelmez- és díszlettervező), Forray Gábor (díszlettervező, kétszeres Erkel-díjas, Érdemes művész), Csikós Attila (Bayreuthi Ünnepi Játékokon is nagy sikerrel mutatkozott be), Máger Ágnes (évtizedeken át a Miskolci Nemzeti Színház tervezője volt) Antal Csaba (aki nemcsak Európában, ahnem az Amerikai Egyesült Állomokban is sikereket ért el), és a fiatal nemzedék közül Kentaurt említeném, akik segítették, hogy az álom válósággá váljon. A közös munka után pedig a sikernek is együtt örülünk, egymást kiegészítve, mert együttesen dolgozunk a közönség elismeréséért.

A Miskolci Galéria és a Miskolci Operafesztivál is a város kulturális életéért dolgozik. Miskolc szellemi élete gazdagodott azzal, hogy ötven évvel ezelőtt teret engedett a képzőművészetnek, és útjára indította a kortárs sokszorosított grafikai seregszemlét. A grafika mint elismert művészeti ág innen hódította meg Magyarországot, és adott rangot annak a városnak, ahol ez megtörténhetett. Köszönjük ezt meg a szép emlékezetű grafikusművésznek, Feledy Gyula mesternek és kortársainak – Kondor Bélának, Csohány Ferencnek, Kunt Ernőnek, Kass Jánosnak, Gyulai Líviusznak, hogy csak néhány nevet említsek –, akik annakidején a műfaj legtehetségesebb alkotói voltak. Művészetükkel helyet és teret, megnyilvánulási lehetőséget követeltek maguknak.

Lettek, vannak követőik, akik tovább éltetik a grafika művészetét? – tehetjük fel a kérdést magunknak, de a válasz itt van a Miskolci Galériában. A 2011-es Miskolci Grafikai Triennálén kiállított alkotásokban, amelyek megszólítják, és véleményformálásra késztetik a szemlélődő közönséget.

A képzőművész számára a sikert a műértő közönség elismerése jelenti. A színpadi ember sikere a taps. Most, a huszonötödik Miskolci Grafikai Triennále alkalmával fogadják a képzőművészek elismerésként a zeneművészek tapsát…

címkék: fesztiválok listája: 2011 Verdi

Bő szekund 2.0 – Bősze Ádám zenei stand-up

szeptember
hétfő
30
19:00 h
Bősze Ádám rádiós/televíziós műsorveztő zenei stand-up estje teltházas volt nyáron a Bartók Plusz 2019 programjában. A produkcióra a... | tovább az esemény részleteihez »

Bartók titkos színháza – színpadi fantáziák Bartók Béla hangszeres műveire

október
kedd
1
19:00 h
A Színház és Filmművészeti Egyetem végzős rendező-koreográfus hallgatói Horváth Csaba és Selmeczi György irányításával Bartók... | tovább az esemény részleteihez »
emmi logo 80px miskolc cimer fel 80px nka csak logo rgb 80px    

Copyright © 2016 Miskolci Operafesztivál Nonprofit Kft. Minden jog fenntartva!  |   Impresszum »  |  Közérdekű információk »Adatkezelési tájékoztató »

↑ Top

facebook